napja van
  • Köszöntjük Kárász község weboldalán!

Kárász története

Kárász, a Mecsek kapuja

Kárász Baranya megye északi részén, a Kelet-Mecsek lábánál fekszik. Népessége 2004-ben 369 fő. A települést egy gyors folyású hegyi patak szeli ketté, ez a Völgységi-patak, ami a Mecsek hegyei között fakad, a Hármashegy oldalában (Takanyó-völgy). A vízfolyás Magyaregregyig nagyjából D-É-i irányban fut, majd Kárász határában hirtelen Ny-K-i irányba folyik tovább. E szűk patakvölgy miatt nevezik Kárászt a „Mecsek kapujának” is, ami igen találó a falu fekvésére nézve, hiszen Bonyhád felől érkezve itt juthatunk be először a Mecsek hegyei közé.

A Völgységi-patak teljes hossza 53 km, a patak Sióagárdnál torkollik a Sióba. Égerrel és fűzzel szegélyezett medrét Máza határáig nem szabályozták, nem egyenesítették ki. Partját ma is önkényesen mossa, kavicsolja, medrét a kárásziak minden évben tisztítják. A fő medret (helyi nevén Gát, Vadárok) egykoron malomárkok kísérték (az egyik árkot 1325-ben említik meg először). A malomárkok egészen az „államosításig” használatban voltak. Az elmúlt 50 évben a medreket sok helyen feltöltötték, de néhány szakasz még épségben megtekinthető (pl. a Szabó-malomnál – a malommal együtt –, ill. a Mezei-malomnál).

Kárász 220 méteren fekszik, a Völgységi-patak és egy kis mecseki ér (Sörösi-csörge vagy Csörge) egybefolyásánál. A falu ősi magja ennek a kis pataknak a hordalékkúpján létesült, központja a Szent Erzsébet plébániatemplom.

A 18. század végétől a falu új részekkel gyarapodott. Elsőként az ún. Németfalu jött létre 1778-ban, a Völgységi-patak bal partján kezdték építeni házaikat. A pécsi püspökség (földesúr) telepítette falurészbe főként német ajkú, zsellér-iparosok költöztek. Az 1870-es években kiépült a Dombóvár-Bátaszéki vasútvonal, ami Kárász határát is érintette. A kárászi állomás közelében jött létre a falu újabb része a 20. század elején. Itt a MÁV házhelyeket osztott ki, s főként vasutas családok kerültek ide. A meglévő utcák mellé az 1960-as években több új utcácskát nyitottak (Ibolya utca, Hóvirág utca), ahová főként a fiatal családok költöztek.

A kárászi faluhatár 801 ha (1392 hold). Ennek túlnyomó része erdő. Szántója kevés van. A falu feletti, délnek néző hegyoldalakat régebben szőlő- és gyümölcsöskertek borították, mára azonban nagy részük beerdősödött. A ma is használatos pincék a Szalatnak felé vezető út mellett (Nagypart) és a Vékény felé eső domboldalakon (Alvég) vannak. A községtől délre erdős hegyek magasodnak. Nyugatról a Pertus, keletről a Derzső áll őrt, s követi figyelemmel a kárásziak mindennapjait.

Aki madártávlatból is szeretné megszemlélni ezt a gyönyörű fekvésű falut, sétáljon fel a falu temetőjébe vagy az Öreg-hegy tetejére ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Kelet-Mecsek magasabb csúcsaira. Idelátszik a Somlyó (572 m), a Dobogó (594 m), de szép időben a Misináig és a pécsi TV toronyig is ellátni.

A török előtt

Kárász első említése 1325-ből való. Egy szomszéd falu (Bóda) határjárásában említik ekkor. A mai magyar falu elődje az Árpád-korban keletkezhetett. Mindezt az említett oklevél és az 1333-as pápai tizedjegyzék alapján feltételezhetjük, ahol a plébánost és annak jövedelmét is feltüntetik. Kárász határa a középkorban a mainál kisebb kiterjedésű lehetett. Földje az évszázadok során több kisebb falu területével gyarapodott. A legjelentősebb település Petrőc volt, ennek – minden bizonnyal – a teljes területe Kárászé lett. Ezen kívül még Bóda, Himesd és Ciklőd falvak határát is Kárász kebelezte be.

Kárász ősi egyházas hely, középkori szentegyháza a modernizációnak „esett áldozatul”, a régi templomot 1855-ben lebontották. Az új templomot a régi köré építették, a régi köveinek felhasználásával. A szomszédos Vékény és Magyaregregy is a kárászi anyaegyház filiája vagyis leányegyháza volt (és mind a mai napig is azok).

Nagy a kísértés, hogy a falu nevét a Kárász halfajra vezessük vissza, de a település úgy tűnik nem a halról kapta a nevét, hanem a község egyik korábbi birtokosáról, aki a Kárász (ill. Karasz vagy Kara) nevet viselhette (de más néveredetet sem tartunk kizártnak). A hallal való névkapcsolatot – több más névtani szempont mellett – azért vethetjük el, mert a hazánkban őshonos aranykárász (Carassius Carassius) a lassú folyású vizeket kedveli, a Völgységi-patakban pedig kizárólag a gyorsabb, oxigéndús vizet kedvelő halak élnek (domolykó, kövi csík, fenékjáró küllő, fürge cselle, régebben még pisztráng is). A falu neve mindenképpen magyar névadásról tanúskodik, hiszen képző és rag nélküli településnév-adási forma a Kárpát-medence népei közül csak a magyarokra jellemző.

A történelem azonban nem velünk, magyarokkal kezdődött e tájon. A honfoglalók előtt itt élt népek közül ki kell emelni a rómaiakat, akiknek nyomára úton-útfélen rátalálunk. A közeli Máré-várának feltárásakor római őrtorony nyomai kerültek elő, de Szalatnak és Kárász határában is találtak az ittlétükre utaló régészeti leleteket. A tájék a kelták és az avarok számára sem volt ismeretlen. A szomszéd falu (Szalatnak) határából avar leletek kerültek elő. Az avarokkal egy időben a térségbe szláv törzsek is érkeztek. Kárász határában azonban kevés számú szláv helynév mutatható ki. Rájuk utaló régészeti leletek és okleveles adatok pedig egyáltalán nincsenek.

Árpád magyarjai hamar birtokba vehették a közlekedés-földrajzilag fontos völgyszakaszt, de fő szállásterületüket nem itt alakították ki. A honfoglalók elsődleges megtelepedési helye Bonyhád környékén lehetett, ahol hemzsegnek a személynévi és nemzetségnévi eredetű településnevek (Bonyhád, Tevel, Apar stb.). Kárász és környéke a középkorban a Zselic nevű táj része volt (ez alatt ma jóval kisebb területet értünk). A falu a középkorban a pécsi püspök birtoka volt. Egy 1439-es peres iratból néhány jobbágynevet is ismerünk:

Lőrinc, Hegy Benedek, János és Jakab, Caza (Kasza) Mihály, Decan (Dékány) Mihály, Thoth János, Ezen Bálint, Alch Bereck, Gewdry Gergely, Berthok Bálint, Parvus (Kis) János, Zep (Szép) Pál, Farkas Gergely, Magnus (Nagy) Benedek, Hegy Pál, István fia Orbán, Kakas Lőrinc, Thorma Pál

A török hódoltság idején

Az 1526-os csatavesztés után még néhány évtizedig magyar fennhatóság alatt volt a vidék, 1542-43-ban azonban ez a terület végleg a töröké lett. Kárász közelében több földesúri vár is fellelhető. Ezek közül a legismertebb a Kelet-Mecsek hegyei között megbújó, festői környezetben álló Máré-vára, ami Pécs eleste után egyből kapitulált. A másik fontos, részben mocsarak oltalmára támaszkodó erőd Szász vára volt. Mivel ezek az erődök nem a végvárvonal részeként készültek (kisebb magánföldesúri várak voltak), a végvári harcok folytatására, vagy komolyabb ellenállásra alkalmatlannak bizonyultak. A környéken csak a Sió mocsaraiban felépített Anyavára állt ellen a támadó török seregeknek. A török betörés kezdetén Werbőczy István vezetésével „tiszavirág életű” ellenállás bontakozott ki, ennek egyik epizódját örökítette meg Tinódi Lantos Sebestyén, a „Verbőczi Imrehnek Kászon hadával kozári mezőn viadalja” című énekében.

Az oszmán uralom alatt a falu lakói többször elmenekültek. Ezt különböző hadijelentések és adóösszeírások örökítették meg, amelyek a falut néhány esetben pusztaként, deserta-ként írják össze. A pusztultság azonban csak ideiglenes állapot lehetett, a község történeti mondái szerint a lakók a török elől a Derzső-hegyre, a „Derzsi-ódal”-ba menekültek, ahol az e célra használt – kettős rendeltetésű – löszbe vájt lukpincék nyomai néhol még most is láthatók.

Kárász és a környék sok népességmozgást megért a török hódoltság idején, de a völgyben fekvő falvak nem néptelenedtek el, egyes családok folytonosan lakják a völgyet. A családnevek kontinuitása főként a szomszédos Magyaregregyen figyelhető meg, de Kárászon is van több család, akiknek ősei biztosan itt éltek a hódoltság korában (pl. Borsos, Dobos, Domján, Pap, Sáska). A falu gyűjtőhely is volt, az elpusztult északi falvak (Mágocs és Lengyel környéke) népe is (részben) erre a tájékra menekült. A török idején számtalan földesura volt a falunak, mivel a török adóztatási rendnek megfelelően állandó birtokosa nem lehetett. A 17. században főként pécsi szpáhiknak adományozták, utolsó ismert török földesura Agis Hagi Omor Allin (BML Ö. 0.a 1695) volt.

A Völgységi-pataktól északra eső területek a török alatt teljesen elnéptelenedtek, egészen Simontornyáig elpusztult a vidék, alig maradt egy-két magyarlakta falu. Az elköltöző magyarság helyébe vlach pásztorok, ortodox rácok léptek, akik a Rákóczi-szabadságharcig jelentős számban éltek a vidéken, mintegy száz évig ők voltak a kárásziak közvetlen szomszédai. A helyi magyarok intenzív gazdasági kapcsolatban voltak velük (teknőket, kádakat, hordókat, terményt és bort cseréltek, és együtt pásztorkodtak).

A török alatt 8-10 porta szerepel a lajstromban, ám egy-egy portán feltehetően nagycsaládok laktak, ami olykor 12-15 főt is jelentett. A falu népessége 100 fő körül mozoghatott.

A török kiűzésétől (1686) a jobbágyfelszabadításig (1848)

A török kiűzése után nem lett egy csapásra jobb az élet, a visszafoglalt területek fölött ádáz birtokviták és -viszályok folytak. A Dunántúl egy új nemesi réteg birtokába került, még a pécsi püspökség is nehezen tudta visszaszerezni birtokait. Az egyik legismertebb birtokper Tolna és Baranya vármegye között folyt. Kárász és vidéke a középkorban ugyanis Tolnához tartozott. Baranya viszont szerette volna magának tudni, ezt az adózókban csak mérsékelten megfogyatkozott területet. A per Baranya győzelmével zárult, aki végleg megszerezte a Sásdtól Szászig terjedő vidéket (a későbbi Hegyháti járás nagy részét).

A Rákóczi-szabadságharc alatt a térségben élő szerbek elmenekültek, csak kevés maradt itt. Pusztán hagyott faluhelyeiket magyarok (köztük a kárásziak is) szállták meg, de a falvak többségébe a rácok és a magyarok helyett a földesurak német telepeseket telepítettek. A kuruc-rác háborúságok során a vidéket többször feldúlták. A kurucok előretörésekor a rácok menekültek, rácjárások idején a magyar falvak égtek. A helyzet csak a szatmári békekötést követően kezd konszolidálódni, noha a birtokviszonyok még ekkor sem rendeződtek teljesen. Az utolsó birtokperek 1733-ban zárultak. Ekkor Kárász végleg visszakerült a Pécsi Püspökség birtokába, oda ahová a középkorban is tartozott.

A püspökség a környező falvakkal együtt birtokolta Kárászt. A falu az ún. Nádasdi dominium része volt, központja Nádasdon (ma Mecseknádasd) volt. A kerület része volt még hat szomszédos falu: (Magyar)Egregy, Vékény, Szász(vár), Császta (ma Szászvár része), Máza, Györe, Szárász. A püspök itteni alattvalóit „völgységi jobbágyok” néven jegyzik fel a 18. század eleji iratokban.

Ebben a korszakban Mecseknádasdon találhatók a legfontosabb helyi földesúri intézmények és gazdasági épületek, és a püspök rezidenciája, nyaralója is itt épült fel. Kárász kis „gazdasági potenciállal” bírt, legalábbis a 18. századi földesúri gazdálkodás lehetőségeivel, mércéjével mérve. A földesúr kevés erőforrását hasznosíthatta, hiszen távol volt a jó piacoktól. Az erdőt a jobbágyokkal közösen használta. A közösség erdőhasználatát ekkor még nem korlátozták. Ennek a helyzetnek a helybeli parasztság látta hasznát, aki nagyrészt erdei állattartásból és az erdőkön alapuló háziiparból és gyümölcstermesztésből élt. A falu szántói kis kiterjedésűek voltak. Ráadásul területüket 3 nyomásban, a plébánossal és a paraszti communitással (közösséggel) együtt művelték (miként ez ekkor általános szokás volt). A roppant erdőségek hasznosításának egyetlen jövedelmező módja ekkor az erdei iparágak meghonosítása volt. A püspökség a 18. század elején alapította meg óbányai hutáját (Altglashütten). A Közép-Kelet Európában jellegzetes ún. „erdei hutát” a faanyag fogyása miatt később Kisújbányára (Neuglashütte), majd Pusztabányára tették át. A kárászi határt délről nem különítettek el a szomszédos községektől (hiszen ugyanazon földesúr birtokát képezte), a több falu által közösen használt Mecsek erdőségeiben szén- és mészégetés, hamuzsírfőzés is folyt. Az erdei iparvégzés hatalmas faigénnyel járt, a 18. században valósággal letarolták a Kelet-Mecsek erdeit.

A faluban a földesúr az 1700-as évek végén kezdte kiépíteni majorságát. Feltehetően ekkor telepítették a püspökség szőlőbirtokát és ekkor építették a hozzá tartozó pincéket, vincellérházakat. Németfaluban gyümölcsöst alakítottak ki, valamint a Köblény irányába tartó, forgalmas út mellett (Ráchorgos) csárdát építettek. A földesúri épületek mellé házhelyeket mértek ki, ide főként Baranyából és Tolnából származó iparosok költöztek (leszármazottaik ma is köztünk élnek: Blum, Müller, Rakk, Schäffer stb. családok).

A gazdálkodás sokáig az állattartáson alapult. Szántóföldi növénytermesztésnek itt kisebb súlya volt. Az is főként a 19. században vált fontosabbá, ekkor irtásokkal bővítették a művelhető területeket. A falu számára a történeti adatok szerint mindvégig fontos bevételi forrást jelentett a szőlő- és gyümölcstermesztés. A gyümölccsel a környező mezővárosok piacaira szekereztek. Kárász főként szilva, körte és almaterméséről volt híres, valamint az abból készített aszalványról és a pálinkáról. 1845-ben a gyümölcstermesztés előmozdítása érdekében a kárászi Jankó János plébános Gyümölcstenyésztési Egyesületet alapított, amely Baranya első ilyen jellegű gazdasági egyesülete volt. A nagy műveltségű plébános sokat tett a faluért és híveiért. Újjáépíttette a kárászi templomot, temetőkápolnát, és borházat emelt. Egregyen kiépítette a szentkúti búcsújáróhelyet, mellé kápolnát emeltetett. A németajkú kárásziak főként iparosok voltak, molnárok, ácsok, bognárok, kovácsok stb. A gyarapodó népesség és az egyre nagyobb eszközigény miatt munkájukra nagy szükség volt.

Az 1848-49-es szabadságharc idején a falu lakóinak kétszer küldött nemzetőröket Kossuth seregébe, akik a rácok ellen teljesítettek feladatokat (Szabadka, Zombor és Beremend környékén). A népesség száma folyamatosan emelkedett, 1785-ben 328 fő, a 1857-ben pedig már 571 fő.

A jobbágyfelszabadítástól a második világháborúig (1848-1945)

A falu életében meghatározó esemény volt a jobbágyfelszabadítás, ám a falu gazdaságára, megélhetésére nem feltétlenül hatott pozitívan. A jobbágyfelszabadítás után végre mindenki a saját ura lehetett, saját földjén termelhetett, azonban a magyarság öröklési rendje miatt (minden utód örökölt) a birtokok nagyon hamar elaprózódtak, a német zselléreknek pedig eleve nem volt földjük. Kárász a kisbirtokosok, kisparasztok, kisiparosok faluja lett, a lakosság elszegényedett. A birtokosztódásokkal a családok is „szétválakoztak”, azaz a fiatal házaspárok külön költöztek, a vérségileg összetartozó családok közül csak egy maradt otthon az öregekkel. Nagycsaládokból[1] elemi családok alakultak.

A falu gazdái átálltak a piacra termelő gazdálkodásra. Az új gazdasági lehetőségek azonban csak lassan mozgósították az addig alapvetően önellátásban gondolkodó, és főként erdei állattartásból élő háztartásokat. A változás az 1890-es években már kézzel fogható. A vidék első néprajzi leírását adó Kulcsár József (alsómocsoládi tanító) már az istállózó állattartás elterjedéséről, megbecsültségéről és a takarmánynövények elterjedéséről ír, vagyis korában a gazdák többsége már az „okszerű gazdálkodás” folytatásában látta a jövő zálogát.

A falu határában jelentős ásványkincs-vagyon található. A legfontosabb ezek közül a szén, de hegyeiben kvarchomok, vas és csekély mennyiségben arany is található. A községtől délre, a Sörösi-gödörben már az 1800-as évek elején szénbányászatba kezdtek. A szénbányászat nyomait a községen átutazó híres botanikus Kitaibel Pál is megemlíti. A jó minőségű kárászi feketeszén kitermelésével azután többször is próbálkoztak. A kedvezőtlen kőzettani adottságok miatt azonban nagyobb volumenű bányászatot nem tudtak beindítani. Az utolsó próbálkozás az 1930-as években volt. Ekkor egy helyi vállalkozó, Kühnel Márton telepített néhány kisebb aknát a völgyben. Kühnel azonban nem a kis kapacitású bányájáról, hanem az országban elsőként üzembe helyezett: Első Magyar Fészekodúgyárról nevezetes. A kis gyár mintegy 60 éven keresztül működött a községben, munkát, kenyeret adva sok kárászinak. Brassótól Pozsonyig, az ország minden szegletébe jutott az odúkból és etetőkből.

Nem túlzás azt állítani, hogy a kárásziak létalapja az erdő volt. Épületfát, tüzelőt, követ innen nyertek, állataikat itt tartották, szántóikat és rétjeiket az erdőből ragadták el irtás útján. A falu körüli erdők gondozására a püspökség erdőgondnokságot hozott létre a 19. század végén, ami az államszocializmus idején erdészeti üzemként üzemelt tovább. Önállósága 2006-ban szűnt meg, amikor is a Mecseki ZRt. Zobáki üzemegysége alá sorolták. Az erdő ma is meghatározza a kárásziak életét, sok családnak van erdeje, de gombászni, csigázni, hecsedlit szedni is járnak.

Az első világháború alapvetően megváltoztatta a falu életét. 12 kárászi halt hősi halált, főként az olasz fronton, de a kis faluban vitéz is akadt. Ugyanakkor az itthon maradt „nép is jobban összekovácsolódott”. Nem túl díszes, de karakteres viseletüket ekkor hagyták el végleg. A keserű emlékek mellett sokan a katonaélményeket is hazahozták, legendás történeteik a mai napig élnek a falusiak körében. Az egyik legemlékezetesebb Dobos Pista bácsi története, aki nőnek öltözve, egy színtársulat tagjaként szökött haza a hadifogságból, s közben az előadásokon rendre hatalmas közönségsikert aratott.

Az országban elsők között Kárászon kezdik el a falusi nyaraltatás megszervezését. Az 1930-as években Vitéz Kun Lajos plébános indíttatására fogadtak először vendégeket. A plébános országos propagandát folytatott a falu népszerűsítése érdekében. A lendületet csak a második világégés töri meg. A nyaraltatásnak köszönhetően a falu infrastruktúrája jelentősen javul makadámút épül, a lakóházak tisztaszobáját fapadlóval borítják. Strandot, kaszinót, vendéglőt tart el a – főként Pestről és az Alföldről érkező – turistasereg.

A második világháborútól napjainkig (1945-2012)

A második világháborúban 8-an vesztették életüket. A falun 1944. november 30-án vonult át az orosz front, a községben kötözőhelyet létesítettek, ahol három orosz katona halt meg. Szászváron egy kisebb német alakulat folytatott utóvéd-harcokat, a harcoknak szerencsére civilek nem estek áldozatul. A község népe felett átrobogott a történelem, s itt is, mint máshol az állatállomány teljes egésze odaveszett.

A második világháború után nagyot változott a kis mecseki falu élete. Földműves faluból kétlaki és városi munkából élő község lett. A falu 1955-ben önálló TSZ-t szervezett, ahová kevesen léptek be. A fiatalság inkább a környező bányákban, ipari üzemekben látta a jövőt, így biztos megélhetést is ott keresett. 1956 után néhány hónapig úgy tűnt az élet visszatérhet a régi kerékvágásba, a reményteli hónapokban még az államosításra ítélt malmok kerekei is forogni kezdtek. Aztán 1960-ban ismét megalakult a TSZ, majd rövidesen egyesült Magyaregreggyel, később Szászvárral, végül pedig Egyházaskozárral (több más környékbeli faluval kiegészülve). A föld nem jelentett már megtartó erőt, a népesség száma csökkenni kezdett. Az 1900-as évektől kezdve feltört földek nagy részét a TSZ nem művelte, s lassan a gyümölcsösökben, szőlőkben is megjelent az akác.

Az 1956-os események alatt a falu egyöntetűen kiállt a forradalom mellett. Október 31-ikén Vékénnyel közösen Nemzeti Bizottság alakult, elnöke Böröcz József. E napon élelmiszert (zsír, burgonya) és pénzt (341 forint 80 fillér) gyűjtöttek és küldtek fel Budapestre az Orvostudományi Egyetemre. A megválasztott nemzetőrök a faluban járőröztek, fegyverzetüket a begyűjtött vadászpuskák alkották. A falutól délre, a Mecsek hegyei között komoly ellenállás szerveződött, a kárásziak is segítették a „mecseki láthatatlanokat”, ám tudomásunk szerint senki nem állt be közéjük (a szomszédos falvakból többen voltak ilyenek). A kárásziak hallották Máré-várának utolsó ostromát is, amikor a várba visszahúzódó forradalmárokat tankágyúval és géppuskával rohanták le az oroszok és a karhatalmisták.

A falu első polgármestere Németh Károly volt, majd négy cikluson keresztül, 1994-től 2010-ig Mezei Attila volt a falu első embere. Az elmúlt 22 évben fontos szociális, intézményi, és infrastrukturális fejlesztések történtek. A falu összközműves lett. Kiépült a csatornahálózat, az önálló vízbázisú ivóvízrendszer, megszervezték a kommunális hulladék elszállítását. Mindez a felszíni vizek állapotára és a falu arculatára áldásos hatással volt. Ismét újraéledt a falusi turizmus, s olyan mértékben felfutott, hogy a faluban sokáig önálló Tourinform iroda is működött. A kisközségben jelenleg takarék, gyógyszertár és posta is üzemel. A régi (pontosan 200 évig fennálló) kárászi iskola épületében faluházat alakítottak ki, mellette rendezvényház épült. Mezei Attila kezdeményezésére a Mecseki Erdészeti ZRt. a faluban gyümölcsfeldolgozó üzemet létesített, amely elsődlegesen a helyi, környékbeli gazdák terméséből állít elő préselt gyümölcsleveket. Kárász védjegyévé vált mára a „léüzem”, a gyümölcsfeldolgozás hazatért az első baranyai Gyümölcstenyésztési Egyesület falujába.

A településen működik a nyári programokat kínáló Pajtaszínház, s ezen kívül három magángyűjtemény is várja látogatóit: Mezei Ottó fazekas edény- viselet- és tárgygyűjteménye, a Szabó-malom és az Istálló Múzeum. A mecseki aprófaluban négy civil szervezet működik: Borbarátok Egyesülete, Pálinkabarátok Egyesülete, Faluszépítő Egyesület, Kár-ászok Sportegyesület.

  Események
Teszt #1